Az operaház fantomja- Madách Színház 2012 november



Az operaház igazi fantomja

 Van pár dolog, amit felvesz az ember a bakancslistára, hogy egyszer majd megnézem, mégha nem is érdekel annyira. Az Andrew Lloyd Webber által kreált Operaház fantomja című musical, szerintem nemhogy sok ember bakancslistáján szerepel, de ez az az a vasalás a cserzett arcú zenekedvelő veteránok élet porától megfakult de végsőkig kitartó életbakancsa orrán, ami sose fog leesni, legfeljebb csak fényesedik s tisztul  a korok szelétől.  (Tessenek figyelni ezt a rendkívűl szar, terjengős, modoros hasonlatot! Ritkán születik ilyen baromság. )

Több száz, ezer előadás.., nálunk is vagy tíz éve megy. És bevallom: engem is érdekelt. A főcímzene kimondottan jó, sajnos ezen kívűl nem sok mindent tudtam felhozni előtte- mellette. (Kivéve, hogy könnyen jutottam jegyhez) Illetve még annyi, hogy néha a zuhanyzófüggöny mellet, énekeltem , mert megtekintés előtt letöltöttem a cd-t, meghallgattam, és a zuhanyrózsába gyakorta bömböltem, hogy "dö fáántom of dő ópppöre  iz deeed .....ininszáájd máj hárt". Amúgy van mégegy dal, ami tetszik, de azmost nem jut eszembe. Majd ha meglesz, akkor a megjegyzések közé beteszem. A CD-t letölteni nemnagy dolog, egy próbát megér, de végighallgatni, az merész. Mert azon minden rajta van a kardcsörgetéstől, a hajólapátolásig minden.



Amúgy ez egy kissé zavar a mjúzikelben, hogy miért nem lehet normálisan beszélni mindek állandóan énekelni,  pld. itt is kapnak a darabbéli műszínházba egy levelet a kritikusoktól. Aztán azt is úgy kell elénekelni.  Hogy "hopp.. eeegy levéél.. táátátáátáá táámomogatom, hogy nyissuk kiiiii.. lálálá.. benne krííííítika.. . éé jaj ! Éééés-- (dádám - dobok)- méég egy kis teaaaaaaa (kitart) a kancsóbbbaaa (tus.). De óóó jajjj..

(zümmmzümm.hegedű)- miiily üzzeeeneet láálááláá, - mustasd hirtelen,.. tele-vele.. óóhóhhóó.. khríítikaaaa.. lllá (zümmzümm-hegedű, és nagybőgő) neehehhem ohóóó ólvasom ehel.. lálá.". Hogy miért nem lehet normálisan beszélni?? Ilyen rímtelendalamtalan betétizé ez.
A darab egyébként, darab  a darabban, azaz egy színházi előadást nézünk a színházban, de a történetben most nem mennék bele. Mindenki ismeri, ha nem google elárulja. A denevérember beleszeret a polgármester feleségébe, vagy hasonló blockbuster. De pld. a kritikusok, meg a páholyjelenet főszereplőstül, igazgatóstul, meg fantomaszostol, meg olyan volt mint a brekiben, vagy máppetsóban az öregek.

Ha már zuhanyéneklés általam Zámbó Junior módra, addig is kedvcsinálóként tessék megnézni ezt az inkább hozzám rendkivűl hasonlatosabb kis előadást Antonio Banderas remekelésével (ki gondolta volna, hogy ezt is énekli. Vagy hogy egyáltalán énekel), kísérve Sarah Brightman által.(akinek állítólag a hangjára írta A.L. Webber ezt az egész muzsikaestet,)
Ez az azért korrekt.
Ja és, Brightman és nem Branigan, és nem Laura, hanem Sarah.

Szóval mielőtt megnéztem, szépen okosan letöltve a darabot türelmesen vártam, de a kb 384 perces CD-n ezt a fenti egy dalt ismertem, és tudtam megjegyezni. A darab ráadásul operett, ugye ami csak egy ugrásra van az általam betegesen fóbizált operától, ahol ugye "cicanadrágos tömöttgatyás faszik emelgetnek tüllszoknyás nőket, néhol beesik egy kövér nő, akinek kést szúrnak a hátába, és ahelyett, hogy meghalna nekiáll fejhangon énekelni.".

De. A "The Phantom of the Opera" az más, abban van végre negatív szereplő, mint a szeretnivaló sorozatgyilkos Dexter, vagy maradjunk korhűek, az amorf Nostradamus, vagy a jóöreg Justin Bieber a sevillai hasfelmetsző borbély. De lehet, hogy nem így hívják, a hatás (főként hangra és sikolyra hangolva) ugyanaz, itt is ott is megnyílnak az ajkak. Ámde itt. Van végre egy negatív hős, akivel lehet azonosulni, személyes élhető, átélhető, beleélhető, nem úgy mint például a Diótöröben a kalapács, vagy a mákdaráló.

 Az végülis kissé személytelenebb lehet, nem? Én például Rómeó sem lennék a Júliával, őszintén szólva elég Darwin díjas a haláluk. Erről jut eszembe.
Önök rábíznák serdülő lánygyermekük bébiszitt felügyeletét a képen látható fiatalemberre? Nos? Ő ugyanis Lloyd Webber úr, hát ez a kép eleve egy FBI top10es lista, de azért mégis tudott valamit  a pasi. Najó Stephen King se szép, de ő mégiscsak horrort/thrillert írt.

A Madách színházról. Remek helyen ültünk középen, és komolyan megkérdeztem Esztert, hogy ez élő zene-e, de mivel a színpad felé nézve az első sorok környékén néha láttam egy pár kalimpáló kezet, akinek a tulajdonosát belesüllyesztették egy árokba, így gondolom, hogy élő zene lehetett. Lehet, hogy régebben jobb volt, most már tényleg csak néha a kézfeje látszik annyira el van tüntetve a bácsi. Meg a végén kijött meghajolni, és akkor mondták, hogy ő karmester. Mondjuk más nem is látszott bele, csak a kalimpálózás. És ez nem kritika, vagyis pozitív, mert nagyon jó, dinamikusan, pontosan, ütemesen szóltak a dalok, el volt találva a hang / ének arány (ez mondjuk a hangmérnőknek pluszpont). REMEK volt a zene, a hangzás, a hangulat.A színház, amolyan klasszikus színház, jó oda elmenni, szép, hangulatos, kiöltözöl, úgy érzed tényleg most aztán nesze neked kultúra adok neked, meg úgy összességében is jó. Keveredik kissé a múlt a freskós hátteres függönyös tapétás előterekkel, és a babkévés, világítós asztallal, de összességében, nagyon jó, és felmelő érzés, hogy színházban vagy.  Tényleg ad egy plusz érzést.
 

A bárban, háttérben villamossal

 


Casino Royale :)



"NEM!" ez a kép címe, és egyben egyik kedvencem is. A Madách Színház emeleti bárjának egyik pultjánál.



A darab alatt az ének / zene arány és erősség is jó volt, bár én valahogy eleve nem értem a női magas hangon kiszenvedett kiénekelt szöveget, valahogy ez a női szoprán az én férfi agyamnak már értelmezhetetlen, legalábbis komoly erőfeszítést igényel. Ettől függetlenül - ha nem vagyok kíváncsi a szövegre- akkor szép, és tetszik. Jelen esetben Fonyó Barbara volt aki Christine Daaeét játszotta, tényleg szép volt, a hangja is, és gyönyörúen könnyen kiénekelt minen hangot. Párja, Raul , Bot Gábor - ugye ezzel a névvel közönséges lenne poénkodni, hogy " a Botnak fa hangja volt"- szintén jó volt volt, de annyira nem fogott meg, hogy most így utólag emlékezzek rá. Bár lehet ez a profizmus, amikor nem lóg ki semmi.

A főszereplőnek ezen az estén a fantomként Csengeri Attilát kaptuk. Könnyedén kiénekelt hangok, érthetően énekelt szöveg, hiteles alakítás, szerintem lenyűgöző, és fantasztikus volt, csak gratulálni tudok neki, nekem ezen az estén ő volt A mjúzikel! Fonyó Barbara is remek, illetve még a kis balerina, az nemtudom ki, de hozza a darabot. Természetesen a többiek is kiemelkedő alakítást nyújtottak, és a múltkor látott Keró féle agyondicsért Rómeó és Juliet mellet nemhogy megállta a helyét, hanem nekem túl is tett rajta.

A másik dicséret Kentauré, illetve a díszletes háttérmunkásoké. Előbbi tervezte a díszletet, utóbbiak mozgatták, de olyan bravúrral, hogy másodpercek alatt váltott egy revűszínpad puccos, lépcsős, stílusos maszkabálja (igen, még ez is ismert darab), majd függönylehúzás se kellet egy pillanat alatt ott voltunk a Fantom által uralt gondolás, vizes, dohos pincében a csónakban. A "katedrális" mely szinte ráborul a szerplőkre és a nézőkre, a halvány kékkel megvilágított temető, mind-mind remek gondolat, a legdöbbenetesebb mégis a talán a Fantom birodalma, a pince csónakkal. A csillár leesése is realsiztikus, és hatásos, nemgagyi egyáltalán. Vagy a háztető kupolája a holddal, ahol csak a később vesszük észre a rejtőzkodő fantomaszt. Ötletes rendezői gondolat a Fantom megjelenése a tükörben. Többször csak így látjuk, vagy csak mi látjuk a szereplők nem. Szintén az illúzió és varázslat jelenik meg mikor - a Fantom szívese zenél, illetve szerez zenét, a színpadon a szemünk előtt játszik egy láthatalan kéz az orgonán, nyomódnak le  a billentyűk. Ha minket elbűvől, nem csoda ha Christinet is.

A darab egy szünettel pont kényelmes, talán az első felvonás vége felé kezd egy kicsit leülni a dolog..(vagy csak nekem felszívódni az az egy pohár bor), ott egy kissé bealvós. Itt kell elővenni a retikülből a bécsiperecet, és lecsipegeteni a sajtdarabkákat, majd befalni. Ez kb. a temetős jelenet környéke, ami mint írtam látványra fantasztikus, de így az első felvonás utolsó negyede kissé lassú lett. Jól esik a szünet, a helyben vásárolt szendvics azonban tele van nyomva majonézes tormával, élvezhetetlen, és féltem, hogy hascsikarást okoz.

A második felvonás pörgős, dinamikus, és látványos. Nem lett túl hosszú, nincs túlvariálva. A karakterek most igazán énekelnek, a helyszínek változnak, a történet kiteljesedik, befejeződik, a szemek pedig a színpadra tapadnak: itt és így végződik a történet. A Fantom ledobja álarcát, de nem találja meg fiát mint az öreg dartvéder, ő ottmarad. Jobb lett volna, ha nem mutatja meg az igazi arcát, de megmutatta: csak nem a fizikait, hanem az életének, az érzéseinek az igazi arcát. Ami kissé ... Hát kezd veszélyessé válni, amikor embereket akasztgat..
Az Operaház Fantomjának története nem csak ennyi.
Hogy, hogyan kezdődik-alakul-végződik, azt vagy tudja valaki, mert megnézte, olvasta, hallotta..
Ha nem..? Menjen és nézze meg! Lásson csodát. halljon tiszta és szép  hangokat, s közben gondolkozzon el, hogy mi és mennyire rémisztő; mikor válik az egészséges rajongás beteges üldözéssé; hogy kinek mit jelent a hatalom, és mihez kezd vele. Mennyit jelent a hírnév, és néha mennyit nem; milyen vékony a határ a szerelem és a gyűlőlet között; mit jelent az, hogy áldozatot hozunk, vagy feláldozunk valamit valakiért.
Mit jelent egyáltalán ez az egész zenés ripacskodás?
Erre a választ sennki nem adhatja meg, csak mindenkinek saját maga, így egy jótanács: - menjen el mindenki és döntse el maga.

A szünetben rozét ittunk, asszem Solymosi pincészet, de lehet keverem valamivel. Nemúgy, tisztán ittam.