Ez egy olyan darab lehet, amit valaki vagy utál, vagy szeret. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Vagy épp nem érti, és semmi reakciót nem vált ki belőle. Hogy én melyikhez tartozok, az majd kiderül a blog során.
 |
| Fotó: Örkény Színház |
Az előadás kb. másfél óra, de ebből bőven is elég. A 19. században alkotó német szerző ( aki pszichiáter, és állítólag nem talált a gyerekeinek megfelelő mesekönyvet ) egy saját gyermekeinek írt mesével kedveskedik a kölköknek (még nem olvastam, de ezek után köszönöm nem is kell), ebből lett a darab. Ezt aztán a 90-es évek angol humorával enyhén fűszerezve próbált színpadra vinni, átdolgozni, korban hozzáíllő zenével, némi feketehumorral montipájtoni örökséggel- ökörséggel.
Most utólag elolvasva a kritikákat, és értelmezést, talán másképp néztem volna a darabot, de úgy ültem be az előadásra, hogy kb. az Örkény Színház oldalán (meglehetősen nehezen) megtalálható rövid ismertetőt olvastam el, ami alapján jónak is tűnt. Mese felnőtteknek? Tim Burton? Jó zene, és színészek? Nosza rajta.
 |
| Foto: Örkény Színház |
Kb. a negyvenedik perc tájékán éreztem én - Gyalog galoppon nevelkedő, és abból szó szerint bármikor idéző "fan" néző- hogy köszönöm, de nem. A darab a mesére épül, de vagy én vagyok túl konzervatív, vagy nem értettem a mondanivalót, vagy féltem felhőtlenül szórakozni, de nekem ez a darab kudarc volt. Miért is? A mese arról szól, hogy vannak rossz gyerekek, egyik nem eszi meg a levest, a másik rágja a körmét, a harmadiknak kutyája van. Ebben a sorrendben az első gyerek meghal anorexiában, és belekerül a levesesfazékba mint urnába, a másodiknak levágják az ujjait, a negyediknek vért hány a kutyája. Van egy halas jelenet, ahol egy kék lepedő előtt csapkodnak, meg O szájat vágnak, van egy macskás jelenet, meg egy vadászos. Ezt így utólag nem is tudom, hogy minek, és miért. Annyira csúszik a darab a történettel, mint egy polimer magnókazetta, amit felcsévélt egy piacos rádiósmagnó. És ne feledkezzünk meg a kezdő jelenetről, ahol a szülők azon vitatkoznak, kire hasonlít a gyerek, így letépik az orrát, arcát.
Nekem ez sajnos nem vicces. Jönnek a gyerekek, mindegyik rossz, mindegyik megbűnhődik. Persze a szülők sem jobbak: nekik csak egy tárgy, egy "gólya hozta" valami a gyerek. Felelős a szülő, felelős a gyerek. Lehet egy gyerek felelős a szülei miatt? Hmm.. A darab szerint (nem)igazán. Talán erről szól. A gyerekek -veleszületett, hozott- tulajdonságait Csuja Imre mint apa, és Gyabronka József mint anya szinte kívülről szemlélik, sőt mi több a büntetést is ők hajtják végre. Gyabronka mint kiöregedett M1-es zsebtévés, nőnek öltöztetve, borostásan különösen büntet, semmi értelme, hogy férfi játssza ezt a ripacs szerepet, Ascher Tamás rendező szerint még mindig jó vicc férfiakat női ruhába bújtatni (a gyerekeket is), és fordítva. A gyerekeket ráadásul szerinte ollókezú edwardra, zombifarmos kislányra, beetlejuicos rémre, vagy pocakos idiótára kell maszkírozni, öltöztetni, mert ez bizonyára jó poén, vagy biztos van mondanivalója. (A kilencvenes években ezzel humozáló Irigy Hónaljmirigy óta, NEM.). Esélyt se ad se a nézőnek, se a szereplőknek, hogy jó legyen az a gyerek, eleve tupírhajú, ollókezű, zombifejű, sminkeltszemű gyerekek gonoszkodása, és szüleik reakciója (ami egy nulla - "majd jön másik gyerek") a történet lényege. Persze senki nem találja bizarrnak, a család továbbra is "szvííít, szvíít hóm" amerikai filingben szépen elvan, ez hangzik el többször is, mi pedig egy aberrált mesecsalád világát nézzük. A levagdossuk a gyerek ujjait, mert rágja a körmét, megfőzzük, eltemetjük, mert nem eszik, illetve folyton vér - vagy piros szalaggal demonstrált vérfolyam- ami "megdöbbentővé" (vagy viccessé?) teszi, az itt nem ül. Nem poénos, nem elgondolkoztató, sőt sajnos meg sem botránkoztató, egyszerűen közönséges, és szar.
Ezen az alapon, még hiányzott a vérfertőzés, a 82-es bohóccipővel tortábafejelés, egy amerikai piros műbőrkanapés "Diner"-ben almáspitét zabáló FBI ügynök, és némi pókhálóval fedett fejű zombi, aki megeszi a sapkáját, majd elénekel egy Rolling-Stones számot, háttérben Disneylanddel.
A történet vezetése megfejelve az amúgy - szerintem zseniális kommentátorral, - dr. Robozzal,- akinek semmi más dolga nincs, csak hogy megpróbálja vezetni, ezt az amúgy is szétfolyó történetet. Vele együtt kapunk még egy vörös függönyt, ami előtt hol egy fejhangú keménykalapos valaki énekel, hol egy törpe trombitál, némi David Lynches magasságokba próbálva emelni az esetlen darabot.
Tanulság lenne, hogy a gyerek nem rossz, csak a szülei teszik azzá. Vagy nem jól értettem, mindenesetre pár pofon járt volna, a Cure-sminkes, gruppie gyerekeknek. Jó nagy pofon. Kb a 45.- 50.- perc után mondtam azt, ha mégegy ilyen öncélú, lopott, "hatásvadász", poéntalan testrészes levagdosós, idióta "poén " lesz, én felállok és kisétálok a Színházból. Szerencsére a másfél órát kibírtam.
Összességében: a mondanivaló jó, talán színpadra is kívánkozik, a több viszont néha kevesebb lett volna,. Nem rémmese, mert ahhoz nem ijesztő. Nem dráma, nem vígjáték, és nem is művészet. Összegányolt valami.
Nem akarom összerakni a szimbolikusan odadobott mozaikokat, mert otthon a kerti fákról lehullott leveleket a kutyaszarral összegereblyézve sem fogom áhítatosan bámulni, és arra valami művészi performanszt erőltetve kitalálni, neadjsiten ráadásul másnak megmutatni. Így számomra értéktelen volt a darab.
Nem angol humor, mert ahhoz sótlan, és tele van lopással. Nem művészdarab, mert se nem okoz semmiféle katarzist, se nem elgondolkodtató, meg sem érint. Vagyis valahol igen, mégiscsak lett belőle egy blogbejegyzés. Kb. középen ültünk, a harmonikás, vidám, sramlis élő zene valóban jó volt, bár egy dallam sem maradt a fejemben, mindenesetre elnyomta a hangereje a szereplők énekét, így egy kukkot sem lehetett érteni a dalszövegekből. (Portot nem használtak, csak a saját hamis, vagy torzított hangjukat)
Szóval gondolkoztam én a tanulságon, de nem sokra jutottam. Legfeljebb azon gondolkozhatom még, hogy minek néztem én ezt meg?
Rémmeséből rémálom. ;-) Jó kritika!
VálaszTörlés